7-8. nap - Les Alpilles, a festői Provence

A 7. napon a pihenésé volt a főszerep, miután Arles-ban sétálgattunk, amely annyi római emlékkel büszkélkedhet, hogy már 30 éve a Világörökség városa, lementünk a tengerpartra pihizni egyet. A hőmérséklet itt konstansan 30-31 fok körül van, felhő szinte egy szál se, megbugyanni csak azért nem buggyanunk meg, mert az itteni szél, a misztrál szinte állandóan fújdogál. Provence-ban egy évben átlagosan 2800 órát süt a nap (Magyarországon átlagban 2000, a legnaposabb helyeken, Pécsett és Szegeden 2200 órát). Szóval a tengerpart és a tengervíz kiváló lehetőség volt arra, hogy kicsit felfrissítsük magunkat.

Emellett a homokos tengerpart előnyeivel és hátrányaival is megismerkedtünk. Előnye, hogy nagyon puha, a törölköződön fekve sem fogod magad kényelmetlenül érezni, hátránya viszont, hogy minden csupa homok lesz. És ez elég nagy hátrány.

A pihi nap után viszont ismét egy biciklizős napot tartottunk a környék apró falvaiban. Ezt a részt Les Alpilles-nak, vagyis Alpokocskának hívják, kisebb hegyekkel és dombokkal tarkított vidék, amely kiemelkedik a síkságból. A hegyek egy fokkal talán kevésbé kopárak, mint Horvátországban, de itt sem olyan erdőkkel borított, mint nálunk. Ez a vidék az olívafák világa, és ez a vidék volt az, amely Van Goghot és Cézanne-t és számos más festőt megihletett.

Mit ne mondjak, tényleg egy nagyon gyönyörű vidék. Először egy nagyobb faluba/kisebb városba, Fontvielle-be mentünk, majd tivább Paradou-ba, ahol egy bábu-kiállítás segítségével bemutatják, hogy hogyan nézett ki a vidék száz évvel ezelőtt. Nagyon aprólékosan kidolgozott figurák és épületek, a helyi élet minden fontos mozzanatát megörökítették és bemutatják.

Ezután a szomszédos faluban, Maussane-ban ebédeltünk egy helyi kávézóban, ahol rengetegen voltak. Valószínűleg sok volt a turista is, csak itt Franciaországban elég nehéz eldönteni, mert a turisták nagy része francia. Itt-ott lehet olasz szót hallani, németet kevesebbet, meg angolok is vannak itt, akik szerintünk repcsivel jönnek és itt bérelnek autót, mert összesen egy brit autót láttunk, és azért több angol szót is hallottunk már. Ja, meg svájci autót láttunk még többet, dehát ők is franciául beszélnek, szóval nem tudom, hogy mennyien lehetnek.

De az ebédnél tartottam. Nagyon vidám kis hely volt, 5 pincér szolgált ki, 2 csak a konyha és a terasz között hordta az ételeket, bent is ketten szolgáltak ki, meg gondolom a konyhán is lehettek páran, szóval azért elég sokan. A pincérek nagyon vidám emberkék voltak, mindenkivel tréfálkoztak, sajnálkoztak meg leszidtak, ha nem ettél meg valamit, és volt egy, amely dudorászva hordta az ételt. Az embernek egyszerűen jó kedve támadt már csak attól, hogy ott ült, és figyelte a kávézó nyüzsgését.

Miután a bendőnket megtömtük, nekiálltunk megmászni az egyik hegyet Les Baux de Provence irányába. A hely arról nevezetes, hogy innét kapta a nevét a bauxit, amit az itteni hegyekből bányásztak. Van egy vára meg egy szép, de már kihalt óvárosa, amelyet nem néztünk meg, mert rengetegen voltak, és nagyon tűzött a nap. A dombot, amit megmásztunk, talán 4. kategóriás hegyként jegyzik a Tour de France-on, mindenesetre számunkra elég nehéz volt megmászni a délután 3-4 között is eléggé tűző napon. Ami árnyékot találtunk, ott pihengettünk, de sikerült a végén megmásznunk!

A domb alján pedig St.-Rémy-en-Provence városkája fogadott minket, amelyet Van Gogh tett híressé, aki sokáig itt lakott és festett. A városka tényleg elbűvölő, szűk kis utcái számos apró bolttal van tele, zsalugáteres ablakú köves házai a leanderekkel pedig nagyon szép. A boltocskákban pipere-holmikat, fűszereket, borokat, olívaolajakat, édességeket, terítőket árulnak.

Miután kigyönyörködtük magunkat, nagy levegőt vettünk és hazatekertünk a sok-sok mas útján. Egy ilyen mast szívesen kipróbálnék egy hétre, hogy megismerhessem azt, hogy hogyan zajlik az élet. Aztán fél 8-ra visszaérkeztünk a szállásunkra egy újabb 60 km-es túra után.

Ma talán még elmegyünk Orange-ba (szintén antik római színház), majd fél 6-kor, ha minden igaz, egy igazi bikaviadalt nézünk meg Arles-ban. Holnap pedig elindulunk hazafelé meglehetősen sok élménnyel megpakolva.

5-6. nap - Mit köszönhetünk a rómaiaknak

Először is, most nem lesznek fényképek első körben, mert rengeteg időt vesz el a fotók feltöltése.


Szóval, hogy mit is köszönhetünk a rómaiaknak. A megnevezést, hogy Provence, hiszen az ókori provincia szóból származik az elnevezés.

Ha nem is a rómaiaknak, de Rómának, és a történelem alakulásának köszönhetjük, hogy 70 évre a pápák Avignonban székeltek (elég sok pápa, akkoriban sűrűn váltogatták egymást). És hogy méltó székhelyük legyen, felépíttették a legnagyobb gótikus palotát a világon maguknak, és gyönyörűen feldíszítették. Ebből ma már csak a palota maradt, a díszítettség nem. Biciklivel mentünk Avignonba, ami 26 km-re található. A biciklizés jó, mert testmozgás, meg szépen lehet nézni a tájat, meg egészséges, csak lassú és ha nem vigyáz, leég az ember, mint én. Mivel fújt a szél, ezért nem éreztem, hogy mennyire tűz a nap, és hiába kentem be magam, meglett az eredménye (érdekes, hogy Peti szinte egyáltalán nem égett le, pedig ő se kente be magát erősebbel).

Szóval Avignon egy nyüzsgő nagyváros, 110000 fős lakossággal és rengeteg turistával. A palotát audioguide, vagyis hang-kísérettel néztük meg. Egy idő után elég monoton volt a hang, mivel rengeteg információt közölt. Teremről-teremre jártunk, tényleg nagyon hatalmas, meg lenyűgöző, de egy kicsivel több berendezési tárgy talán jobb lett volna. A kastély után még kicsit ténferegtünk Avignonban, nagyon szép barokkos és klasszicista épületei vannak a belvárosban.

Miután talán kevésbé tűzött a nap, 5 órakor elindultunk visszafelé (mivel az időzóna túlsó végén vannak, a nap kb. nálunk 4 órának megfelelő magasságban van). Úticélunk egy kicsi falu, Vallabrégues (vallabreg) volt, ahol az évi vesszőfonó fesztivált tartották. Nagyon érdekes volt, mindenféle kosarak, meg tartóládák, székek, dísztárgyak voltak vesszőből, és általában valaki mindig font és meg lehetett figyelni a technikát. Hát, itt kijött, hogy a fizetések között van különbség, a legkisebb kosár is 32 euróba került, így a nekem nagyon tetsző, ám 63 eurós piknikkosárról is le kellett mondanom. Jó kedélyű volt nagyon a hangulat, néhányan be is öltöztek népviseletbe. Peti szerint Provence egy külön ország, itt annyira mások a franciák, sokkal kedélyesebbek, barátságosabbak, vidámabbak, valamint hihetetlenül nyugodt tempóban végzik a dolgukat.

Aztán ez a jó vélemény tegnap kicsit megváltozott róluk. Provence ókori római emlékeinek meglátogatása során Nimes-be jutottunk, ahol szerintük a világ legépebb amfiteátruma van (Pulában is ugyanezt mondták). Szerintem a Nimes-ben lévő amfiteátrum az épebb, tényleg megvan az egész, és látszik, hogy nem mind restaurálás rajta. Itt végre normális kiállítás volt, nemcsak az arénát lehetett megcsodálni, hanem tényleg hasznos információkkal szolgáltak a gladiátorokról, hogy ők kik is voltak és mit csináltak, milyen képzésben vettek részt, milyen fajtáik voltak, mivel harcoltak... Emellett néhány adat volt a bikaviadalokról is, amelynek itt is nagy hagyománya van, de nem olyan durva, mint a spanyol, itt nem ölik meg a bikát a végén, és az a cél, hogy a bika szarvára tűzött tárgyakat megszerezzék.

Az amfiteátrum után beültünk ebédelni, ám 10 percnyi várakozás után, miközben egy pincércsaj tőlünk 2 méterre áldogált percekig, és hiába integettem neki, hogy jöjjön, közölte, hogy nem őhozzá tartozunk, felálltunk és otthagytuk őket. 

Nimes után a Pont du Gard, vagyis a régi római viadukt és vízvezeték irányába mentünk, hogy megtekintsük. Itt egy körforgalom után egyből egy parkolóba kerültünk, ahonnan már nem fordulhattunk vissza, és közölték, hogy rögtön 15 eurót kell autónként fizetni, és akkor láthatjuk a Pont du Gard-t, meg múzeumokat, meg sétálhatunk tanösvényen, és ez milyen jó. Ja, csak ha tudtuk volna, hogy 15 eurót kellt fizetni, akkor nem jöttünk volna be a parkolóba. És előtte tábla, ami jelezte volna, hogy ez vár ránk, persze nem volt. És úgy tűnt, hogy kerékpárosok, meg gyalogosok ingyen mehettek. Szóval jó pipák voltunk, amikor kiszálltunk a kocsiból, elgyalogoltunk az információig, kivártuk a sorunkat, majd közölték, hogy 10 percen belül még visszafordulhattunk volna ingyen (ez szintén nem volt kiírva), már eltelt negyed óra, szóval esélyünk sem volt. Hadd ne mondjam, mennyire felhúztuk magunkat. Előttünk egy angol fiatal pár szintén vitatkozni próbált velük, hogy őket nem érdekli a múzeum, meg a modern képkiállítás, és nem erről volt szó. A franciák összes jópontja odaveszett.

Aztán valamennyi jópontot visszaszereztek (de csak minimálisat). A rómaiaknak köszönhetjük, hogy szőlővesszőket hoztak Provence-be, amelynek eredményeként a Rhone völgye kiváló szőlőtermő hely lett, közülük is kiemelkedik Chateauneuf-du-Pape (sátónöfdüpáp). Itt egy bormúzeumot látogattunk meg, ami ingyenes volt és angolul is ki volt táblázva, és nagyszerűen bemutatta attól kezdve, hogy a pliocén korában hogyan gyűrődött fel a föld és alakult ki ez a talaj, milyen szőlővesszők vannak, és hogyan kell azokkal bánni, milyen régi szerszámokat használtak, hogyan készülnek a különböző fajta borok, és hogyan alakult ki a francia borok címkézési és minőségi rendszere. Nagyon érdekes volt, a végén borkóstolót is kaptunk, egy fehéret, egy rozét és egy vöröset. A legfinomabb nekem a fehér bor volt, de abból nem találtunk palackot, a rozéból és két másik fajtából hoztunk, mivel minőségiek és nem adták őket olyan drágán.

A nap végén megvacsiztunk a helyi étteremben, én egy salátát, Peti egy pizzát evett (a húsokban nem bízik).

Hogy ma mi lesz a programunk, azt még nem tudjuk, elég lustik vagyunk.

4. nap - Camargue, a provence-i Hortobágy

Tegnap végül úgy döntöttünk, hogy autós kirándulást teszünk tőlünk délre egy olyan helyre, amelyről szerintem alig-alig hallottak itt Magyarországon, és ami uganúgy Provence része, mint a tengerpart: ez a Camargue (kámárg).

A Camargue egy teljesen sík terület, 70-80000 hektár nagyságú, a Rhone folyó deltájában alakult ki, meglehetősen lápos-mocsaras vidék, teljesen sík, hiszen végül a tengerpartnál ér véget. A mocsaras vidék meglehetősen egyedi növény- illetve állatvilággal rendelkezik. A növények közül rengeteg a nád, egy hegyes, sündisznóhoz hasonlóan tüskés ágakban végződő bokor, a tengeri levendula (ami csak színében egyezik a levendulával, de ez egy sós növény), és még sok ilyen sós növény, mivel a tengeri víz itt keveredik az édesvízzel. Az állatok közül e táj jelképei a rózsaszín flamingó, a fekete bika/bivaly, valamint a camargue-i ló, amely szürkés-fehéres színű. A franciák egyébként rizstermesztésre használják a területet (azon kívül, hogy természetvédelmi parkokat alakítottak ki), a francia rizsfogyasztás 80%-át itt termelik (és a franciák többször esznek rizst köretnek, mint krumplit).

Először egy icipici valóban kötöttünk ki, ahol a Marais du Vigueirat (máre dü vigejrá), vagyis Vigueirat mocsara található. Ezt az apró kis részt egy prospektusból néztünk ki (amiből rengeteget elhoztunk), mert itt kialakított ösvényeken lehet végigmenni és ingyen van. Egy Mas Thibert nevű faluból megy az út 3 km hosszan és ráadásul kavicsos. Ekkor egy picit megijedtünk, hogy milyen elhagyatott helyre megyünk, lehet, hogy nincs is ott semmi, de tévedtünk. Arra gondolunk, hogy azért kavicsos az út, hogy ne száguldozzanak rajta az autók, mert jelzik, hogy az úton átvonulhat a helyi állatvilág. A parkoló egyébként nádtetővel fedett volt, engem meglepett, hogy gondoltak ilyenre, hogy ne süljenek meg az autók.

A recepción nagyon kedvesen elmagyarázták nekünk az útvonalakat, amelyekhez tájékoztató füzeteket lehetett venni, és amelyekben rejtvények is voltak gyerekek számára. Mi a hosszabb (2,5 km) útvonalat választottuk, ami nagyon igényesen és szépen volt kialakítva. Rengeteg madarat láttunk, főleg különféle kócsagokat. De az is kiderült, hogy télre bizony a vadkacsáink nem repülnek egészen Afrikáig, hanem itt megállnak, és a tenger hűtő hatása miatt enyhe telű Camargue-ban vészelik át a hideg évszakot. Sétánk során egy hódpatkánnyal is találkoztunk, ami éppen nádat rágcsált. A mocsárban nyáron lovakat hagynak szabadon, hogy lelegeljék a füvet, és így számos másik madárfajnak is elérhetővé tegyék az ittlétet. Habár mesterségesen van kialakítva a terület, és folyamatosan figyelik és szabályozzák a vízállást (nyáron elvileg ki is száradhat a mocsár), mégis nagyszerűen meg van csinálva, jó élményt nyújt. Ilyesmiket kellene nálunk is kitalálni.

A séta után megebédeltünk, én egy szenyót ettem, Peti paraszttálat, amin bikahúsból készült kolbász, sonka, pástétom meg chorizo-nak nevezett szintén kolbászféle volt rajta. Nagyon gusztusos és finom volt.



Ezután úgy döntöttünk, hogy lemegyünk a végére a tengerparthoz, egy Saintes-Maries-de-la-Mer nevű helyre. A település neve a Tenger Szent Máriái, és arról kapta a nevét, hogy a legenda szerint Jézus nagynénjei, valamint Mária Magdolna szíve alatt Jézus gyermekével ide menekültek Jeruzsálemből, és itt éltek életük végéig, kereszténységet terjesztve az itteni népek között. Itt találkozott velük a titokzatos fekete asszony, Szent Sára, akit a cigányok tekintenek védőszentjüknek. A településről számos kirándulás indul a Camargue-ba.


Az utunk során rengeteg istállóval találkoztunk az út mentén, ugyanis lehet a Camargue-ba lovagolni is. A sok lovardát tényleg sok lovardaként képzeljétek el, kb. 4-5 km-es szakaszon végig csak lovardák vannak, mellettük pedig panziók is, aki itt kíván megszállni.

Az útikönyvek nem készítettek fel minket arra, hogy valójában milyen falu is ez a Saintes-Maries-de-la-Mer: egy igazi, hamisítatlan tengerparti falu, nagyszerű homokos stranddal, rengeteg emberrel, bazársorral és sok-sok étteremmel és kávézóval. Persze fürdőruhát nem hoztunk :(. Így befizettünk egy másfél órás hajókirándulásra, amely a kis-Rhone deltáján hajózott fel, és szintén megfigyelhettük az itteni állatvilágot, valamint egy Gardian (az itteni lovászlegény) a hajónkhoz terelt egy csorda lovat és bikát.

A kirándulás után nézelődtünk a bazársorban, majd megvacsoráztunk. Peti egy halas menüt evett, én lasagnét (látszik, hogy itt a külföldi ízekhez szokott turistáknak is igyekeznek kedveskedni, mivel nagyon sok az olasz és a spanyol, valamivel kevesebb a német, ja meg belgák is vannak). Desszertnek a kedvenc francia sütimet, ile flottant-t ettünk, ami úszó szigetet jelent, és a mi madártejünkhöz hasonló, csak sokkal több vaníliát raknak bele, és a habot megkaramellizálják és mandulát szórnak rá. Egyszer majd csinálok otthon.

Ha minden igaz, akkor ma Avignonba megyünk biciklivel, délután pedig az egyik közeli faluba, ahol kosárfonó-fesztivált tartanak jelenleg.

2-3. nap - Bor, mámor, Provence

Az Azúrkék tengerpart

Az utazás 2. napját részletesen inkább nem ismertetném, legyen elég annyi, hogy baromi hosszú volt, mivel pont a legrosszabb szakaszon, a tengerparton mentünk le az autópályáról, ahol nem sokat lehetett haladni. Lényeg a lényeg, este megérkeztünk Tarasconba (taraszkon), ami egy 11.000 fős kisváros a Rhone folyó egyik partján, míg a másik partján egy 13.000 fős kisváros, Beaucaire (bóker) található.


A szállásunk egy régi épületből van kialakítva, nagyon ízléses és szép. Érdekes, hogy mögöttünk kezdődik az arab negyed (aminek inkább óváros-jellege van), szóval részesülünk az arab zenéből és kiabálásokból időnként...

A szobánk

Az első este elmentünk egy étterembe vacsizni, hogy megtömjük a hasunkat. Itt a menüs rendszer a legkedveltebb, 4-5 féle előétel, főétel és desszert közül lehet válogatni. Előételnek maradtunk a salátánál, ami lencsével és valami húsfélével volt tarkítva. Már ez olyan nagy volt, hogy szinte jóllaktam vele. Másodiknak én nyúlhúst kértem, míg Peti egy marha oldalast kért grillezve. Mondtuk, hogy jól átsütve kérjük. Így csak félig nyersen hozták ki, Peti nem is bírt vele. Mivel 4 hónapon át hasonló húsokat kellett fogyasztanom, ha húst is akartam enni, ezért tudom mondani, hogy a szakács minden tőle telhetőt megtett, hogy átsüljön, de náluk ez már a nagyon átsütött. A nyuszi finom volt, egy vadas-szerű szósszal volt tálalva. Desszertnek én karamell-krémet ettem, míg Peti sajttálat kért, az viszont ízlett neki.

Tarascon vára

Tegnap aztán elindultunk felfedezni a környéket. Tarasconnak "természetesen" van vára, amit a XIV-XV. században építettek és csinosítottak ki, majd utána egészen 1926-ig börtönként funkcionált, azóta pedig látványosság. Peti megfogalmazása szerint: nálunk ilyen várak a mesékben voltak rajzolva, a franciáknál meg ilyenek a valóságban. Tarascon tényleg egy teljes egészében fennmaradt vár, nagyon jól néz ki és nagyon szép. Sok terme van, de a termeket szinte csak önmagukban mutogatják, sok kiállítás nincs benne.

Ebéd után bringára pattantunk, és először átkerekeztünk Beaucaire-be, de miután ott is belépőjegyes a várrom, ami megmaradt, inkább kihagytuk, hiszen ezek elég egyformák, és az országút felé vettük az irányt. Délelőtt a turisztikai hivatalban elmagyarázták, hogy az alacsonyrendű utakon (fehér színűek) érdemes kerekezni, mert arra alig járnak, a nagyobb utakon van biciklisáv, de nagy a forgalom. Így az egyik kis úton elindultunk kifelé az orrunk után.

Tarascon és a Rhone folyó

Boublon vára

Aki látta a Bor, mámor, Provence című filmet, annak valószínűleg nem kell bemutatnom a tájat, aki nem, az sürgősen nézze meg :) Olvastam róla kritikákat, hogy túl szépnek, túl idealizáltnak mutatja be ezt a vidéket. Hát nem. Ez tényleg ennyire gyönyörű. Amerre mentünk, mindenütt szőlők és gyümölcsösök (habár a szőlőket nem ápolják úgy, mint nálunk), az utak mentén pedig mindenütt ezek az apró birtokok, udvarházak, amiket itt mas-nak neveznek. Egyszerűen gyönyörű volt. Kocsi tényleg nem sok járt a kisebb utakon, így nyugodt tempóban élvezhettük a látványt.

Mi és a kerékpárjaink

Aztán megérkeztünk Boublonba, ami egy kis falu, de szintén van egy romos kastélya, amit biztonsági okokból nem lehet látogatni. Innen kezdődik a Montagnette, vagyis a Hegyecske, egy kisebb dombos vonulat, ami a sík vidékből kiemelkedik. Ezután még elkerekeztünk egy másik faluba, ahol a helyi kocsmában ittunk egy kis fehér bort (bent természetesen lovi ment a tévében), majd jó fáradtan hazajöttünk, mivel összesen 36 km-t kerekeztünk.



A mai terv még nem tisztázódott le pontosan, annyi látnivaló van, mint égen a csillag, a bőség zavarával küszködünk :)

1. nap - Utazás Olaszországba

Kedd hajnalban végül útnak indultunk. Mivel előző nap én este fél 12-kor, a Peti nem is tudom, hogy mikor került ágyba, ezért az általam tervezettnél majd két órával később, hajnali 6-kor vágtunk neki az útnak.

Tornyiszentmiklósnál mentünk át a határnál, és mivel a szlovénoknál matricás rendszer van, úgy döntöttünk, nem kísérletezünk, kifizetjük azt a sok pénzt a matricára. A vezetést én kezdtem, és Ljubjanáig vezettem, végig szakadt az eső, ilyen az én formám :(. Aztán átértünk az olasz határon, ahol már nem esett, hanem sütött a nap. És itt tettük meg a nap hibáját: mivel sajnáltuk a sok pénzt az autópályára, meg a biciklik miatt eleve nem haladtunk 100 km/h-nál gyorsabban, ezért lementünk az autópályáról.

Lazise a Garda-tó partján, ahol vacsiztunk

Csakhogy a sima főúton meg nem lehetett haladni, mert település település hátán (mintha egy egybefolyó településhalmazat lett volna az egész), így mindenhol 50-nel, meg 70-nel lehet menni. Szóval pár óra és alig pár kilométer megtétele után úgy döntöttünk, hogyha még ma oda akarunk érni Veronába, akkor kicsit csipkednünk kellene magunkat, ezért visszamentünk.

Ezenkívül még egy kaland történt velünk az autópályán kívül: elfogyott a benzinünk délután 1 órakor. Benzinkutak sűrűen voltak, viszont benzinkutas nem volt, hiszen szieszta volt. Önkiszolgáló rendszerben működött a dolog, csak azt kellett volna kitalálnunk, hogy melyik fajta benzint is kell a mi kocsinkba tölteni. Telefonos segítség és egy helyi hölgy megkérdezése után rájöttünk, hogy mindig a zöld színűt kell választanunk, az az ólommentes. Így már viszonylag könnyedén megtöltöttük a kocsit, és mehettünk tovább.

Garda-tó naplementekor

Szállásunk Verona és a Garda-tó között volt egy Pedemonte nevű helyen. Egy társasház egyik emeletén az egyik lakást alakították át úgy, hogy 4 szoba van, kettő fürdőszoba (így két szoba osztozik egyen), meg volt egy konyhája. Nagyon igényesen volt kialakítva az árához képest, meg is lepődtem rajta, ahogy azon is, hogy a fürdőszobában nemcsak zuhanyzó, hanem kád is volt :) A szomszéd lakás egyébként egy tetováló-szalon volt (legalább nem a zárt osztály, mint Regensburgban :)). Miután lemosdottunk, és újra emberi külsőt öntöttünk, elindultunk a Garda-tó felé, hogy ott az egyik városkában megvacsizzunk. Hozzánk legközelebb Lazise volt (vagy legalábbis oda könnyen eljutottunk), ahol javában zajlott az élet.

Olyan igazi nyüzsgő este volt egy olyan helyen, ami láthatóan turistákra volt kialakítva. Rengeteg német turistára. Még olaszt is viszonylag keveset lehetett hallani a sok német beszéd és szőke fej között. Rengeteg kiülős hely volt, étterem és pizzéria. Volt egy, ami egy belső kertben volt, kilométer hosszú sorban vártak az emberek arra, hogy helyet kapjanak. Biztos nagyon jó lehetett, de túl fáradtak és éhesek voltunk ahhoz, hogy kivárjuk a sorunkat.

A nyüzsgő főtér Lazisében

Végül a főtéren lévő egyik étterembe ültünk be. A pizzák és ételek ára elég korrekt volt, azonban az ital eszméletlenül drága volt, végül sima ásványvizet kértünk, amiben nem csalódtunk, hideg volt és nagyon finom. Én egy sonkás pizzát kértem, Peti spagettit. Azt meg kellett állapítanunk, hogy a pizzájuk valami olyan, amit utánozni nem tudunk. Nagyon vékony, Peti szerint kicsit krémes ízű volt, és mindenfajta feltét nélkül ön magában is nagyon ízletes volt. A finom vacsi után aztán még vettünk fagyit, olyan igazi olaszt, hiszen ők találták fel (vagyis az ókori rómaiak). Pisztácia-fagyit kértem, Peti meg csokit, mindkettő eszméletlenül jó volt, és a mellékelt képen látszik, hogy bizony 1 lapát fagyi felért itthon kb. 2 és fél gombóccal. Utána hazamentünk, és jó mélyen aludtunk, mivel baromi fáradtak voltunk, másrészt nagyon kényelmes volt az ágy. Az út további felét délután/este írom meg.

Csak 1-1 gombós fagyit kértünk :)

Provence-i nászút 0. nap

Provence-i tájkép

Hát igen, idáig is eljutottunk, ha minden igaz, holnap elindulunk nászutazni, méghozzá álmaim vidékére, Provence-ba! :) Elsőzör Olaszországba szerettünk volna menni, de végül Peti engedett a kívánságomnak, és inkább a franciákat és az egyik legismertebb francia vidéket választottuk (részben talán a Bor, mámor, Provence című film hatására).

Garda-tó

Szóval az útitervünk: holnap hajnalban indulás autóval (reméljük, hogy kész lesz) egészen Veronáig, ahol egy Verona-Pedemonte nevű helyen lesz a szállásunk (bed&breakfast, vagyis reggeli is van az ellátásban). A tervünk az, hogy kicsit megnézzük Veronát, aztán ha nem vagyunk még elég fáradtak, a Garda-tavat is megnézzük, esetleg Gardaland, mivel van esti jegy. Majd a sok utazás meg koránkelés után kiderül, hogy mit mennyire bírunk.

Aztán másnap tovább Tarasconba, ahol a szállásunk lesz, és ami az Arles, Avignon és Nimes hármas közepén fekszik, egy kisváros. Itt 7 éjszakát fogunk aludni, és napközben igyekszünk majd felfedezni a vidéket gyalog, autóval, biciklivel... Pontos tervet nem ksézítettünk, majd amihez kedvünk lesz. Az időjárás előrejelzés elég egyhangú (most még): végig 29-30 fok, napsütés. Hát reméljük, hogy ilyen is marad :)

Ma még pakolni kell (tegnap kipakoltuk az összes ruhát, csak abban nem tudtunk megegyezni, hogy hova mit pakoljunk el, így az egész nagyszoba egy nagy butik), szendvicseket gyártok az útra, Peti biztosítást köt meg kocsit szerez, útvonalterveket nyomtatunk (nem hiszünk a GPS-ben, meg nincs is), és persze hangolódunk :)

A környékről a Lonely Planet angol nyelvű útikönyvét sikerült a neten megszereznem egy 70-es években kiadott magyar útikönyv mellé, abból elég sok mindent kinyomtattunk, de ma még a francia kajaneveket akarom a biztonság kedvéért beszerezni, okulva korábbi tapasztalatainkból...

Les-baux-de-provence

 

Röviden Provence-ról annyit, hogy már az ókori görögök rómaiak is lakták (ki hitte volna), neve a latin provincia szóból származik (nagy fantázia), ezért rengeteg római kori emlék van itt (Nimes, Orange, szabadtéri színpad, kolosszeum,...). A középkorban Avignonban székeltek egy ideig bizonyos pápák, akik minél gazdagabbnak akartak látszani, ezért gyönyörű kastélyokat húztak fel Avignonban, illetőleg a környéken (Chateauneuf-du-Pape). A terület egy része egészen a francia forradalomig pápai fennhatóság alatt állt. Majd ezt követően a XIX. században kezdték felfedezni a Provence keleti szélén lévő tengerparti sávot, a Cote d'Azure-t, ahol többek között St. Tropez, Cannes, Nizza és a közvetlen szomszédságban Monaco is található. Jelenleg Párizs után a 2. legkedveltebb turisztikai egység Franciaországban.

Provence híres a levendulaföldjeiről, olívafáiról, borászatáról, az Alpok lábánál elhelyezkedő dimbes-dombos vidékéről, kedves kis falvairól és városairól. Reméljük, hogy itt tartózkodásunk alatt megkóstolhatunk provence-i ételeket és borocskákat is :) 

Akkor talán ennyit röviden az előkészületekről, és remélem, hogy hamarosan már onnan tudok jelentkezni és tudósítani!

Nyelvfesztivál

Sziasztok!

A hétvégén a sok tanulás mellett kikapcsolódásként sikerült megint egy olyan rendezvényre eljutnom, ami nagyon tetszett. Ez a kétnapos nyelvfesztivál volt a Vinci központban. Ugyanazok szervezték, akik azt a nyelvkávézót, ahova hétfő esténként gyakran el szoktam menni. Ez egy olyan társaság, amely elkötelezett a nyelvek iránt, és minél szélesebb tömegeknek akar minél többféle nyelvet megmutatni.

A nyelvfesztiválon előadások, 1 órás minikurzusok és apróbb népi műsorok voltak. Kb 50-60 nyelv mutatkozott be a 2 nap során, és igen, mivel gondolom mindenkit ez érdekel a leginkább, a MAGYAR nyelv is bemutatkozott! :) Ez azért nagy szó, mert szomszédaink közül senki más nem volt, nem voltak horvátok, szerbek, románok, csehek (bár ők nem szomszédok), szolvákok, ukránok, a szláv nyelvek közül egyedül csak az orosz meg a lengyel mutatkozott be. Helyette rengeteg afrikai nyelv volt a skálán, volt ógörög, főníciai, sőt oktattak jelbeszédet, morze-abc-t és tam-tam-ot is :)

Mi először a tubu nyelvet válaszottuk ki a listából. Egy tubu pasi tartotta, és főleg a tubu törzsről mesélt, és egy-két alapszót tanított meg. A tubu nép főleg Nigériában él, de megtalálható Csádban és Líbiában is, teljesen nomád nép, és őrzi függetlenségét, pl a nigériai hatóságok nem is ismerik a tubu embereket, mert nem is anyakönyveztetik magukat, és semmilyen nyilvántartásban nem szerepelnek. Szóval jó volt megtudni pár apróságot egy afrikai népről:) Akit bővebben érdekel, az természetesen bármikor érdeklődhet az emailcímemen :)

Aztán persze nem álltuk meg, és kíváncsiságunkban beültünk a magyar órára. Persze nem árultuk el, hogy magyarok vagyunk, egyszerűen kíváncsiak voltunk, hogy mit tudnak megtanítani a nyelvünkről és a népünkről egy óra alatt. Kellemes meglepetésként viszonylag sokan, 15-en voltak az órán (aki kevésnek tartja, annak elmondom, hogy ezek kicsi termekben kevés emberre voltak tervezve, a tubu nyelven összesen 6-an voltunk). Egy fiatal nő, Varga Katalin tartotta, sztem tanár lehet, vagy tanárnak tanul. Jól tartotta az órát, nagyon érdekes volt. Először is azzal kezdte, hogy a közhittel ellentétben a magyar nem szláv nyelv, semmi köze hozzá, hanem a finnekkel vagyunk rokonságban, bármennyire is furcsán hangzik. Ez itt fontos, mert szerintem már írtam is, hogy mennyien hiszik azt, hogy magyarként automatikusan tudok oroszul is, de legalább hasonlít a két nyelv egymáshoz.

Ezek után a magyar nyelv könnyű voltát hangsúlyozta: hogy ugyanúgy írunk, ahogy ejtjük, meg hogy csak 3 igeidőnk van, jelen, múlt, jövő, ellentétben a francia és az angol nyelvvel, ahol fejenként kb úgy 8 igeidő van. És hogy mi ebből a 3-ból is csak 2-t használnuk igazán, a jövő időt is legtöbbször jelen idővel fejezzük ki. (belegondoltatok, hogy tényleg elég furcsa, ha azt mondjuk, hogy holnap el fogok menni a suliba, ahelyett, hogy azt mondanánk, hogy holnap elmegyek a suliba?) Persze arról nem tett említést, hogy mi ismerjük az alanyi és a tárgyi ragozást is, ami miatt nehéz a nyelvünk. Azt viszont elmagyarázta, hogy mi a ragokat a szó után tesszük, ezért tűnik úgy, hogy hosszabb szavaink vannak. Ezután pedig megtanultunk számolni 20-ig. :) Persze óra végén elmeséltük, hogy magyarok vagyunk, és mennyire tetszett az óra. Kiderült, hogy másnap tart egy előadást a magyar költészetről francia nyelven, és meghívott minket.

Másnap az esővel és közlekedés viszontagságaival is dacolva (hiszen vasárnap volt) elmentünk az előadásra. Nagyon jó volt! 3 magyar költőt mutatott be, akik tudtak franciául, és ha jól tudom, saját maguk is fordították a versüket franciára: Ady Endre, József Attila és Radnóti Miklós. Mindháromnak elmesélte az életét, és megfűszerezte néhány verssel, amit a legnagyobb örömünkre nemcsak franciául, hanem előtte magyarul is elmondott :) Habár Ady és József Attila nekem személy szerint nem tartoznak a kedvenceim közé, most mégis jó volt hallani, hogy Párizsban járt az ősz... :) És elhangzott egyik nagy kedvencem, a Nem tudhatom is. Erről asszem nem kell bővebben írnom. Szóval az előadás is nagyon jó volt, ezen is voltunk kb 15-en, szóval érdeklődő akadt kicsiny országunk kultúrája iránt :)

Puszi

Gitta